Szólj, emlékezet!

Bevallom, nem hiszek az időben" - hangzik a Szólj, emlékezet! egy gyakran idézett passzusa, sejtetve azt a lélektani feszültséget, amely ennek a különleges szövegnek az éltető erejét jelenti: az elmúlással dacoló emlékezés egyszerre fájó és gyönyörteljes szépségét. A könyv az író élettörténetének első négy évtizedét öleli fel; a cári Oroszország polgári miliőjében töltött gyermek- és ifjúkortól az európai emigráció évein át egészen az Egyesült Államokba történő 1940-es kivándorlásig. Nabokov ezúttal is káprázatos és delejező prózanyelvén mesél, többek között múlhatatlan szenvedélyeiről - az irodalomról, a sakkfeladványok és a lepkék imádatáról, vagy épp első nagy szerelméről, aki különféle álcákban számos művében fel-felbukkan...
A Szólj, emlékezet! a memoárirodalom egyik csúcsteljesítménye - egy zseniális alkotó megejtő szépséggel eleveníti fel benne életútját, s egyúttal művészi hitvallását is megfogalmazza, számot vetve a szavak teremtő mágiájával és a kimondhatóság határaival.

"A bölcső egy szakadék fölött ring, és a józan ész azt súgja, hogy létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökkévaló sötétség között. S bár ezek ketten egypetéjű ikrek, az ember rendszerint sokkal nyugodtabban szemléli a születése előtti végtelent, mint azt, amely felé tart (óránként valami négyezer-ötszáz szívdobbanással)."

A függeléket Karádi Éva, az interjút M. Nagy Miklós fordította