Részletek
„Ha egy ember akar valamit egy másik embertől, a szavak nem tudnak elrejteni semmit.”
A Féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, a torlasztott, hatalmasra növesztett alá- és mellérendelések egymásutánja szinte felbontja szerkezetét, "szárnyaira kap és visz a kimondhatatlan felé". Teljes érettségében mutatkoznak meg benne azok a stíluselemek, amelyeket rajongói csodáltak, s amelyek alapján még bírálói is benne látták ekkoriban a modern magyar regény megteremtőjét, Proust és Joyce hazai megfelelőjét. (Rónay László, Jelenkor, 1988/7–8.)
„Oldalról nézett reá, kerekre nyitott szemekkel, mint aki maga sem érti, miért nem kezdenek végre egyszer "arról" beszélni – "arról", amiről szó van közöttük, a születés pillanatától; közöttük, az összes Garrenek között. Úgy nézett, mint aki mindent odaadna érette, […] ha ez a párbeszéd végre egyszer elhangzana. S mint aki tudja, hogy mindenről lehet beszélni, az irtózatosról is, csak éppen arról nem, amit a Garrenek elhallgatnak egymás elől, s ő, Tamás, ő sem lesz elég erős, vagy felelőtlen, vagy kegyetlen, soha nem lesz olyan hatalmas, hogy beszélni merjen arról, aki a Garreneket egymáshoz köti, mert az összetartozáson belül valamennyien félnek egymástól…”
